:: in memoriam<< vissza a főoldalra
MEGYERI ÁRPÁDNÉ
(1946-2006)
Erdélyi Ágnes: Ancsa
Amikor 1972-ben megnyitotta kapuit a Herman Ottó Kollégium, Megyery Árpádnét kollégiumi tanárbak nevezték ki Kozma László igazgató mellé. Kinevezését némi érdektelenség fogadta, hiszen frissen végzett matematika-fizika szakos tanárként került az elsősorban biológushallgatókat elhelyező kollégiumba. Mire fel?- kérdezték. Nem kellett azonban sok időnek eltelni, hogy nyilvánvalóvá váljék, kitűnő volt a választás – megfelelő ember került a megfelelő helyre. Fiatal volt, ambiciózus, a legnagyobb lendülettel vetette bele magát a kollégiumi munkába. Soha nem lankadó kedvvel sürgölődött a Herman Ottó Kollégium mindennapjaiban: a kitüntetett események, ahogy most mondjuk, projektek érdekében csakúgy, mint a sok apró-cseprő, hétköznapi ügyek bonyolításában.
Ne tűnjön frázisank, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a Herman Kollégium története szorosan összefonódott a nevével. Írjuk le azt is, hogy – ne szégyelljük -, hogy életét nagyrészt a Herman Kollégiumnak szentelte. Minden reggel már kora reggel beérkezett. Végigjárta az épületet, személyesen ellenőrzött megannyi részletet. Minden porcikájában ismerte, gondozta, szerette a kollégiumot. Irodája egész nap nyitva állt a hallgatók előtt. Kollégisták százai emlékezhettek arra a képre, ahogy ül az újszegedi ligetre néző ablak előtt íróasztalánál, és kedélyesen, sajátos, olykor évődő humorával invitálja őket. Hosszú évekre visszamenően ő maga minden névre emlékezett, minden történetet elraktározott. Legendásan félelmetes memóriája őrizte a Herman teljes történetét.
Az első igazgató, Kozma László professzor méltó örököseként nyerte el 1982-ben az igazgatói címet, melyet 2004-ig viselt és szolgált. Nagyrészt neki köszönheti a Herman, hogy az egyetem egyik legkarakteresebb, legigényesebben működő kollégiumává vált, hogy évtizedek alatt felépült a „Herman jelenség”. Szigorú, a rendet megkövetelő igazgató volt, ezzel együtt teremtett a Hermanban igazi, eleven működő közösséget, barátságos, szeretetteljes légkört. Sokat elárult az Herman szellemiségéről, hogy olyan kollégiumi titkárokat röppentett fel, akikből nem egyszer kiváló tudósok, kutatók, professzorok váltak. Megyery Árpádné – Ancsa, ahogy szólítottuk – óriási tapasztalatokkal rendelkezett a kollégiumi frontokon. Naprakészen ismert mindenféle rendeletet, ilyen-olyan szabályzatot, a tennivalók labirintusát. Nagyon is tiszteltük ezt a fajta tudást, sokmindenhez volt kedve, amihez nekünk nem. Sokat tett a mindenkori kollégiumok érdekeiért – harcos volt, olykor gerilla egyetemi és országos fórumokon.
Megingathatatlan optimistaként, vesztett ügyekben is hittel harcolt, Pedig csüggedésre lett volna oka elégszer. Elnyűhetetlen volt. Már súlyos nagybetegen, még mindig ragaszkodott a jelenléthez, gyűjtögette a tennivalókat, még mindig ott ült íróasztalánál az újszegedi ligetre néző ablak előtt. Várta a kollégistákat.
Szenvedélyesen szeretett kirándulni, utazni. Bejárta Európát, nem olyan régen eljutott az egyiptomi piramisokhoz is. Ekkor sem fáradt el soha. Kifulladásig barangolt a híres helyeken, hajtotta érdeklődése, kíváncsisága, mely nem fogyott el, kitartott élete végégi.
Egyetemi kirándulás, utolsó nap Firenzében. Éjféli óra, már mindenki otthon, elpihent. Mi, ketten egy szobában, szintén elalvás előtt. Hirtelen Ancsa felült, s odafordult: nem megyünk fel a hegyre, elbúcsúzni a várostól? Na, jó, néztem rá kicsit furcsán. Aztán ott álltunk fent, a firenzei éjszakában, ketten, kiét nő a Dávid-szobor mellett, gyanúsan imbolygó árnyak között. Alattunk az Aro folyó és a halhatatlan város – örökre őrzöm ezt a képet.
Ancsa. Akik ismertek, tudják, formátumos egyéniség voltál. Egyszerre fegyelmezett és nagyvonalú, rigorózus, ám szeretni valóan gyengéd. Okos voltál és öntörvényű. Nem vigyáztál magadra – azaz, nagyon is tudtad, mit, miért érdemes. Halálod is majdnem ott ért, ahol otthonra talált, szeretett kollégiumodban.
Erdélyi Ágens, a Móra Kollégium igagatója
2024. április 24. Szerda
György
napja
